A jóga történetét négy fázisra lehet osztani. Ezeket a részeket még tovább lehet osztani a nagyobb részletesség
kedvéért, de a jelenlegi célunk szempontjából ez már túl sok részletet jelentene. Történelmi perspektívából
közelítem meg ezt a témát, mert a nyugati olvasók ehhez tudnak a legkönnyebben viszonyulni. A jógatörténelem
négy fázisát “naturalizmusnak”, “miszticizmusnak”, “filozófiának” és “technológiának” neveztem el.
Első fázis – naturalizmus
Az idők hajnalán az emberek harmóniában éltek önmagukkal és a természettel. Az átlagember is kapcsolatban
állt a mindannyiunkban lakozó igazsággal, az isteni természettel. A vallásra vagy a filozófiára nem volt túlzottan
nagy szükség, mivel az emberek látták az igazságot, a szépséget és az értéket önmagukban és a
környezetükben.
Ebben az időszakban keletkeztek a Védák, amelyek közül a Rig-véda a legfontosabb. Ez egy himnuszgyűjtemény,
melyek az életet, az általunk kapott testet, és az általunk lakott földet dicsőítik. Azért nevezem ezt
a korszakot “naturalizmusnak”, mert az emberek egyszerűen és természetesen éltek.
A naturalizmus korszaka alatt a legtöbb ember úgy használta az elméjét, mint egy izmot: vagyis csak akkor
feszítette meg, amikor munkát kellett végezni. Amikor nem volt munka az elme számára, akkor fel volt
függesztve (niródhah). Ebben az időszakban az emberek természetesen a valódi természetükben tartózkodtak
(tadá drastuh szvarúpé ‘vaszthánam – Jóga-szútra 1.3.) A natiralizmus fázisára az elme felfüggesztése jellemző.
Az idő múlásával azonban a naturalizmus harmonikus időszaka elkezdett hanyatlani, mivel az emberek
elveszítették a kapcsolatot a valódi természetükkel, és egyidejűleg a papi osztály hatalma is megnövekedett.
Ennek a védikus fázisnak a végére a vallásosság csupán egy elavult intézménnyé vált, és az embereknek pénzt
kellett fizetniük a papoknak, hogy valamiféle elégedettséget fenn tudjanak tartani.”
Néhány hozzáfűzés tőlem. Nos, ez a rövid eszmefuttatás valójában egy tekintélyes és összetett történelmi
korszakot ír le az emberiség fejlődési történetében. A Szatja és a Trétá földi korszakokról van szó, melyek közül
az első 1 millió 728 ezer év hosszú, míg a második 1 millió 296 ezer éves. A következő három, Maehle által
említett fázis a Dvápara (864 ezer év) és a Kali (432 ezer év) korszakára fog esni, melyek közül jelenleg kb.
a Kali-júga első ötezer évét írjuk, és nagyjából ez utóbbit fedik le a földkerekség különböző ősi kultúráiról
fennmaradt írásos történelmi emlékek. Tudom, hogy ez a korszakolás messze tágabb és merészebb, mint amit a
modern történészek vagy akár az indológusok is feltételezni merészelnek, de a jógikus szemléletben ez az
évmilliókig tartó fejlődési szakasz is csupán egy a végtelen ciklusok közül.
Nos, a Szatja-júga elején a leírások szerint az emberek valóban meditációval töltötték az életük nagy részét, és
így nem is volt szükség különösebben összetett gazdasági, társadalmi vagy intézményes vallási struktúrákra. A
földet (a mai lakosságához képest töredéknyi létszámban) benépesítő jógik nagyon egyszerűen éltek, és a
természet gondoskodott a legalapvetőbb szükségleteikről. A történelem-könyvekből ismert gyűjtögető
ősemberek valójában az erdőben meditáló jógik voltak, és természetesen nem vadásztak, mert vegetáriánusok
voltak. Egyszerű életmódjukat egyidejűleg emelkedett tudatállapot és a természettel és önmagukkal
harmóniában átélt boldogságérzet jellemezte.
A Trétá-júga beköszöntével azonban az emberiség anyagi vágyai is megerősödtek, ezzel együtt az elméjük is
nyugtalanabbá vált. Így megindult a gazdasági fejlődés, a társadalmi osztályok kialakulása, és ennek
megfelelően a vallásosság és intézményes formát öltött. Erre utal Maehle a “papi rend megerősödése”
kifejezéssel. A Védákban leírt himnuszokat a papok zengték az áldozati szertartások során, melyek célja
mindenki jólétének biztosítása volt. Az áldozat folyamata egy összetett dolog, a későbbiekben lehet, hogy
többet írok majd róla.
A lényeg az, hogy az emberiség négy osztálya, a papi réteget is beleértve, fokozatosan elveszítette a kapcsolatát
az eredeti önvalójával, és az ebből a tudatállapotból fakadó boldogsággal, és helyette az anyagi szükségletek
biztosításával kezdtek foglalatoskodni, vagyis megszületett a fogyasztói társadalom. Bár a Trétá-júgában ez még
mindig sokkal természetesebben, az univerzális törvényeket sokkal inkább figyelembe véve zajlott, mégis, az
elme nyugtalansága együtt járt a boldogságérzet csökkenésével, és a társadalmi feszültségek keletkezésével. A
jógiknak éppen ezért más utakat kellett keresniük a lelki béke és boldogság visszanyerésére, erről fognak majd
szólni a következő részek.
Jóga Szútra magyarázatok
2016
4
Második fázis – miszticizmus
A második fázis akkor kezdődött, amikor nagy számú ember fordított hátat a társadalomnak, és az erdőbe
költözött, hogy önmagán belül kutasson az elveszett boldogság után. A legtöbben elveszítették a felfüggesztett
elmeállapotot (niródha) és egy pontra kihegyezett elmével (ékágra csitta) rendelkeztek. Az egy pontra
kihegyezett elmeállapot hátránya a felfüggesztetthez képest az, hogy folyamatosan gondolkodik. A mai
uralkodó elmeállapottal szemben azonban még mindig megvan az a képessége, hogy egy tárgyra gondoljon
mindaddig, amíg el nem érkezünk a világos megoldáshoz.
Ezen időszak során sok mester volt, akiket risiknek (látnokoknak) neveztek, és akik a meditáció segítségével
szabadultak fel, és sok tanítvány gyűlt köréjük. Igazából, ha szó szerint vesszük a Rámájana és a
Mahábhárata bizonyos részeit, akkor egyes erdők annyira sűrűn lakottak voltak akkoriban, mint a városok.
Ebben a fázisban még mindig sokan le tudták nyugtatni az elméjüket a meditáció segítségével. Gyakran csak az,
hogy a mestert hallgatták, azt eredményezte, hogy a hallgatók felébredtek. Azok a tanárok, aki ebben az időben
éltek, niródhák voltak, vagyis felfüggesztett elmeállapotban tudtak tanítani. Spontán módon betekintést
engedtek a valóság természetébe. A tanítvány elméjének legalább egy pontra kihegyezettnek kell lennie ahhoz,
hogy azonnal ás erőfeszítés nélkül megértsen egy ilyen tanárt. Más szavakkal, a tanítványnak “érett léleknek”
kell lennie. Azért tettem ezt idézőjelbe, mert a tényleges önvaló örökké szabad és változatlan. Az érettsége nem
növekszik vagy csökken.
Azokban az időkben születtek az Upanisadok, amelyek misztikus párbeszédek a mester és a tanítvány között. Az
“upanisad” kifejezés azt jelenti, hogy a mester mellett ülni, míg a “miszticizmus” arra utal, hogy a rejtett vagy
kifejezhetetlen igazságot fejezi ki. Pusztán a “rejtett” szó használata azt jelzi, hogy már addigra nagyobb részt
elveszett a valódi természetünkről szóló tudás, míg a védikus korban, a naturalizmus korában semmi sem volt
rejtve. A miszticizmus kora fokozatosan leáldozott.”
Néhány megjegyzés: a níródha állapotban nem vagyunk tudatosak az elménk létezéséről, mivel a működése fel
van függesztve, míg az ékágra állapotban tudatosak vagyunk róla, de ugyanakkkor az akaratunk szerint
irányítani is tudjuk. Az előző állapot a naturalizmus (szatja-júga) hajnalára jellemző állapot, amikor is nincs
szükség mesterre, mert az emberek önnön maguktól képesek megvilágosodni.
A trétá és dvápara korszakokban kialakult a társadalom és a karma-jóga folyamata, ekkor a védikus himnuszok
kulcsfontosságú szerepet töltöttek be. Az upanisadok tudása által jellemzett “misztikus” kor tulajdonképpen
párhuzamosan alakult ki, mintegy az előző ellenpólusaként. Az erdei bölcsek a gyümölcsöző cselekedetek és
anyagi célú áldozatok helyett a lélekről szóló tudás kultiválására helyezték a hangsúlyt. E kor, illetve társadalmi
réteg szentírásai az upanisadok és az áranjakák voltak, hiszen még az erdei bölcsek életét is szabályozták
bizonyos erkölcsi törvények és előírások.
Így a karma és az előírt kötelességek rendszere mellett párhuzamosan felvirágzott a gjána-jóga rendszere is,
melynek fő tárgya az önvaló filozófiai tanulmányozása. ha a Rámájana keletkezését Ráma inkarnációjának
kronológiai megjelenésével egy időre tesszük, akkor az körülbelül kétmillió évvel ezelőtti időszakról szól, míg a
Mahábhárata a dvápara-júga végén, Krisna megjelenésekor játszódik, mintegy ötezer évvel ezelőtt. Vagyis a
misztikus korszak meglehetősen nagy időtartamot ölel át, és így kronológiai egymásutániság helyett tekintsük a
lelki fejlődés egyik fázisának.
Harmadik fázis – filozófia
A filozófia korszakának hajnalán az emberek legtöbbje elveszítette a koncentrációs képességét, és az elméjük a
szétszórt (viksipta) állapotba került. Egy szétszórt elméjű ember nem képes megérten egy tanárt, akinek
felfüggesztett elméje van (niródha csitta). A szétszórt elméjű embernek (amit zavarodott vagy oszcilláló
elmének is nevezünk) egy olyan tanárra van szüksége, akinek egyhegyű az elméje, hogy szisztematikusan
elmagyarázza, mit kell csinálni. Egy szétszórt elméjű ember nem képes arra, hogy spontán módon
megtapasztalja az igazságot.
Az egyik tanító, aki felvállata a kihívást, Kapila Rishi volt, aki megalkotta az emberiség első szisztematikus
filozófiáját, a szánkhját. Mivel nem volt többé lehetséges, hogy spontán módon megtaláljuk az igazságot,
szisztematikus lépésekkel kellett elérni. Kapila nagy érdeme abban rejlett, hogy létrehozott egy meditációs
rendszert, ami elvezette a tanítványokat a felszabaduláshoz, azáltal, hogy egy teljesen racionális tudományos
módszert használt, ami minden vallásos befolyástól mentes. Kapila megjelenése jelezte a filozófia fázisának
vagy korának a kezdetét.
Jóga Szútra magyarázatok
2016
5
Ezalatt a fázis alatt sok nagy tanító jelent meg, aki teljességgel eltérő megoldásokat ajánlott fel. Bár látszólag
különböztek, az összes felajánlott megoldás vagy rendszer az Upanisadok risijei által kijelentett egy igazság
kikristályosodásai volt. A legtöbb később megjelenő új filozófiai iskola, mint például a buddhizmus, a jóga, a
védánta és a tantra a Kapila által létrehozott szánkhja alapjaira építkezett.
Majdnem ezer évvel Kapila után jött egy másik nagy tanító, Patandzsali. Nagyon keveset tudunk az életéről, de
a mitológia közöl egy történetet róla. Az Úr Siva egyszer a jógáról tartott előadást a feleségének, Umának. Mivel
nagyon titkos tanítást akart átadni, egy félreeső helyre vonultak a dzsungelben.
Siva éppen hogy befejezte az elbeszélését, amikor zajt hallott a bokorból. Amikor megnézte, mi az, a
végtelenség ezerfejű kígyóját, Anantát látta menekülni. Siva megszidta Anantát, és at mondta, hogy
büntetésképpen, amiért titokban kihallgatta őket, arra ítéli, hogy menjen az emberek közé és adja nekik át ezt a
tudást.
Ananta azonnal útnak indult, hogy véghezvigye új feladatát, és egy faluba ért. Amint megpillantották az
ezerfejű kígyót, a falusiak egy része elfutott félelmében, a többiek pedig elkezdték kővel dobálni. Amikor
Ananta visszatért az Úr Sivához, és elmondta neki, hogy mi történt, Siva azt mondta, hogy az emberek
megriadnak egy ezerfejű kígyó látványától, és azt ajánlotta neki, hogy vegyen fel emberi formát.
Ananta megfogadta a tanácsát, és felvette a Patandzsali nevet, mire az emberek örömmel fogadták. Mivel a
végtelenség kígyója megnyilvánulásának tekintik, Patandzsalit tradicionálisan félig kígyó, félig ember formában
ábrázolják.
Anantát magát a tökéletes jóginak tekintik. Egyik feladata az, hogy Visnu fekvőhelyeként szolgál. Visnu időnként
hihetetlenül súlyos, ezért a fekvőhelynek nagyon erősnek kell lennie. Ugyanakkor az Úrnak nagyon puha
fekhelyre van szüksége. Ananta nagyon is megfelelt erre a kettős feladatra, mivel a gyűrűi egyszerre voltak
puhák és erősek is. Így Ananta a Jóga-szútra 2.46. jelentését is példázza: szthira-szukham ászanam – vagyis az
ászanának egyszerre kell rendelkeznie a lágyság és szilárdság tulajdonságaival.
Patandzsali azonban nem csak a Jóga-szútra szerzője volt. Vjásza azt mondja egy Patandzsalit dicsőítő imában:
“Boruljunk le Patandzsali, a legemelkedetebb bölcs előtt, aki megtanította a jógát, hogy tisztítsa az elmét, aki
megtanította a nyelvet, hogy tisztítsa a beszédet, és aki megtanította az orvostudományt, hogy egészségessé
tegye a testet.”
Patandzsali volt a Mahábhásja szerzője is, ami Panini szanszkrit nyelvtanának nagyszerű magyarázata. A Csaraka
szamhitát, az ájurvéda egyik alapművét is Patandzsalinak tulajdonítják.
A nyugati tudósok azonban úgy tartják, hogy ezt a három írás három külön személy műve, mivel vannak érvek,
amik arra utalnak, hogy e művek különböző évszázadokban keletkeztek. A tradicionális álláspont az, hogy sok
nagy mester, mint Patandzsali is, igazából olyan sziddhák, vagyis tökéletes lények voltak, akik vagy
halhatatlanok voltak, vagy bármikor képesek voltak megnyilvánulni, amikor csak akartak. Ha elfogadjuk azt,
hogy Patandzsali képes volt a végtelenség ezerfejű kígyójából átváltozni emberi lénnyé, akkor nem nehéz
elfogadni azt sem, hogy bármikor meg tudott nyilvánulni, amikor akart.
Valamivel Patandzsali után jelent meg a vonal következő mestere, Vjásza. Úgy tűnik, hogy ő is halhatatlan volt,
különben nem lehetne megmagyarázni azt, hogyan volt képes ilyen nagy mennyiségű irodalmat hátrahagyni.
Születési neve Krisna Dvaipájana volt, de Véda Vjászaként vagy csak Vjászaként ismert. A Véda Vjásza azt
jelenti, hogy ” a Védák felosztója”. Amikor a negyedik világkorszak, a Kali júga kezdetekor az emberiség
memóriája olyan mértékben degradálódott, hogy senki nem volt képes megjegyezni a teljes Véda irodalmát,
Vjásza négy részre osztotta (Rig, Jadzsur, Száma és Atharva). és ezeket a részeket különböző gótrákra, vagyis
családi vérvonalakra bízta, hogy ők védelmezzék. Így az ő érdeme a Védák megőrzése.
Azt mondják, hogy Vjásza írta a százezer versből álló Mahábháratát, az emberiség által létrehozott legnagyobb
terjedelmű írásmű (a cikkben korábban említettük a Rámájana eposzt is, amely a Mahábhárata után
keletkezett, de történelmileg sokkal régebbi eseményekről számol be); valamint a Bhagavad-gítát és a Brahmaszútrát,
amelyek mindmáig India legmeghatározóbb filozófiai művei. Szintén neki tulajdonítják a harminchat
Puránát, amelyek főként mitológiai témákkal foglalkoznak.
Az ok, ami miatt Vjásza ma is olyan fontos számunkra, az, hogy írt egy hiteles kommentárt a Jóga-szútrához,
Jóga-bhásja címen. Ez a kommentár annyira fontos, hogy a Jóga-szútrával együtt egy kötetnek szokták
tekinteni. Ha nem lettek volna Vjásza kommentárjai, akkor Patandzsali meglehetősen kódolt szútráit manapság
már nem értenénk. Más szavakkal Vjászának köszönhető, hogy tudjuk, mit akart Patandzsali mondani.
Jóga Szútra magyarázatok
2016
6
Az összes történelmi kommentátor, aki Vjászát követte, Bhoja király kivételével, elfogadta Vjásza kommentárját
és azt kommentálta, ahelyett, hogy közvetlenül a Jógaszútrát kommentálták volna. Vjásza valószínűleg a
legfontosabb mester volt India történetében, és a hagyomány isteni jelleggel ruházza fel. Azt mondják, hogy
minden világkorszakban megjelenik, hogy helyreállítsa az ősi tudást. Vjásza egy teljes körű polihisztor volt, akár
az indiai történelem Leonardo da Vincijének is nevezhetnénk.
Ma, eléggé meglepően, vannak huszadik századi szerzők, akik a Jóga-szútra interpretációjukban azt írják, hogy
nem értenek egyet Vjászával vagy más ókori szerzőkkel. Modern gyakorlóként csak akkor engedhetjük meg
magunknak, hogy “ne értsünk egyet” az ilyen hatalmas intellektuális és misztikus óriásokkal, amikor már elértük
az ő szintjüket. Különben nehéz lesz megkapni a jóga értékes gyümölcsét.
Vjásza egy másik fontos oldala, amit meg kell értenünk, hogy látszólag ellentmondásos filozófiai iskolákról írt
hiteles szövegeket. Például megalapította a Védánta filozófiai iskolát, és megírta a Brahma-szútrát, de
ugyanakkor a rivális Szánkhja/Jóga iskolához is hozzátett azáltal, hogy megírta a Jóga-szútra kommentárját. A
nyugati tudósokat nagyon megzavarja az a gondolat, hogy ugyanaz a személy két ellentétes filozófiai iskoláról
írt kommentárokat, és ezért általában azt feltételezik, hogy kettő vagy több Vjásza volt.
Az igazság azonban az, hogy a legtöbb Védánta-mester, mint Gaudapáda, Sankara és Vacsaszpati Misra, írt
kommentárt a jógáról, ami látszólag egy ellentmondó filozófiai iskola, miközben a jóga mesterei a Védántáról
írtak kommentárokat. Ennek az az oka, hogy az összes filozófiai rendszer csupán az Upanisadokban tanított egy
igazság képviselője, vagyis az igazság változatai, de nem maga az Igazság. Egy igazi misztikus tudja ezt. lehet,
hogy van egy kedvenc rendszere, mégis képes megvalósítani az igazságot más rendszerekben is, és hozzájuk tud
járulni.
Azok a tudósok, akiknek nem volt misztikus élményük, nem érthetik ezt meg, mert még mindig a helyes vagy
helytelen játékában vannak foglyul ejtve. A tudat logikája szerint a tézis (egy bizonyos állítás), az antitézis (az
ellentétes állítás) a szintézis (mindkettő egybeolvasztása) és e három tagadása egyszerre is fenntartható, mert
egyikük sem lehet igaz. Az igazság az csakis a tudat, amelynek nincs álláspontja, vagy helyes vagy helytelen
benne, hanem csak a tudatosság van jelen. Ha ezt ténylegesen megvalósítjuk, akkor érjük el a jóga célját.”
A következő mester zárja a filozófia korát. A neve Ádi Sankara, de gyakran nevezik Sankara Bhagavatpádának (a
mestere után), Govinda Bhagavatpádának, vagy Sankarácsárjának, amiből az utóbbi azt jelenti, hogy Sankara
tanító. Négy kolostort alapított, amelyek apátjai ma is a Sankarácsárja címet viselik. Egyes írásokat, amelyeket
Sankarának tulajdonítanak, igazából az apátok írtak, mindazonáltal ő maga is nagy mennyiségű írást hagyott
hátra.
Sankara igazi zseni volt. Amikor tizenkét éves volt, akkor a mestere megbízta, hogy írjon kommentárokat a
tizenkét fő upanisadhoz, és ezek mind hiteles kommentárok voltak. Fő műve a Brahma Szútra Bhásja volt, ami
egy kommentár a Brahma (Védánta) szútrához. Ma főleg az Advaita Védánta tanítójaként ismert, ami a fő
témája volt.
Sankara nagy hozzájárulása a jógához a kommentárja Vjásza kommentárjához Patandzsali jóga-szútrájához,
amit Vivaranának neveznek. Ez a jóga filozófiájának egyik legjobb leírása, és Sankara géniuszának méltó
kifejeződése. Vele együtt a filozófia kora lezárult, és a világ még tovább hanyatlott.
Negyedik Fázis – Technológia
Míg a naturalizmus korában a legtöbb ember felfüggesztette az elméje működését (niródha csitta), a
miszticizmus korában az egy pontra kihegyezett elme (ékágra csitta), a filozófia korában a szétszórt elme
(viksipta csitta), az utolsó korban pedig az átlagember megszállott elme (múdha csitta) állapotában van.
A “megszálott” azt jelenti, hogy az ember megmámorosodik a saját testétől, vagyonától, megjelenésétől, és
családi kapcsolataitól. Ezekhez kötődik a materializmus és a hiúság. Fontos dolog, hogy a megszállott elme a
testtel azonosítja magát. A materializmus az a filozófia, amelyik az emberi lényeket a testükre redukálja. A
vagyon iránti ragaszkodás abból ered, hogy túl sokat foglalkozunk a test szeszélyeivel, míg a hiúság a külső
megjelenésünkkel való túlzott törődés. A családi kapcsolatokhoz való ragaszkodás azt jelenti, hogy jobban
ragaszkodunk azokhoz, akik a saját génjeinkben osztoznak.
Ezt az utolsó fázist a technológia korának nevezik. A szanszkrit “tantra” szó “technikát” jelent. Mivel a filozófia,
és, még nagyobb mértékben, a miszticizmus és a naturalizmus már meghaladja az emberek képességeit, az
újfajta tanítások csak a technikával foglalkoznak: hogyan csinálja valaki a dolgokat.
Jóga Szútra magyarázatok
2016
7
Ennek a kornak az írásait, amelyek főként a technikát írják le, és nem a filozófiát hangsúlyozzák, tantrának
hívják, és körülbelül hét vagy nyolcszáz van belőlük. A nyugati olvasók főként a kifejezett szexuális technikákat
tágyaló részeit ismerik, de igazságtalanság lenne erre redukálni a tanrták tartalmát. Ez azonban megmutatja
nekünk, hogyan működik a megszállott nyugati elme. A Sankara után született legtöbb jógikus írás, mint a Siva
szútra, a Hatha-jóga pardípiká, a Siva Szamhitá, és a Gheranda Szamhitá, hogy csak egy párat említsünk,
igazából tantrák.
A jóga filozófiai iskoláját azonban a mesterek sora tartotta fenn a technika korában. Vácsaszpati Misra, aki
kommentárt fűzött Vjásza kommentárjához, és az összes többi filozófiai rendszerhez, kiemelkedő hozzájárulást
tett tizedik században. Vigjánabhiksu, aki szintén kommentálta a szánkhját és a védántát, a tizenötödik
században írta az egyik legfontosabb kommentárt, a Jóga-vartikkát. A fontos kiegészítések közül a
Hariharánanda Áranja által a huszadik században írt kommentár Vjásza kommentárjához. Mindezeket az
írásokat áttanulmányoztam a jelenlegi írás készítése közben.
A négy korszak fontossága a mai gyakorlók számára
A Puránák szerint, az emberiség az aranykorban (a védikus korban) kezdett élni, és a degeneráció folyamatos
korszakain keresztül most a sötétség korszakában (a Kali-júgában) élünk. Ha a jógikus írások fejlődését
szemügyre vesszük, akkor felismerhetjük ezeket a szinteket.
Az aranykorban az embereknek felfüggesztett elméjük volt (niródha csitta), ami azt jelenti, hogy csak akkor
gondolkodtak, amikor szükséges volt, és azon kívül a szívükben voltak, az isteni forrásban. A második
korszakban az embereknek egy pontra kihegyezett elméjük volt (ékágra csitta), és egy pár instrukción keresztül,
amit egy olyan mester adott, akinek önmagának felfüggesztett elméje volt, vissza tudtak térni a forráshoz. A
harmadik korszakban az emberek elméje a zavarodott (viksipta) állapotba süllyedt. Azok a mesterek, akik
ebben a koszakban tanítottak, azon dolgoztak, hogy az embereket visszahozzák az egyhegyű állapotba. A
negyedik korszakban, amiben most élünk, az emberek elméje a megszállott, materialisztikus szintre (múdha
csitta) degenerálódott.
A mostani tanítóknak először azt kell megtanítaniuk, hogy mindannyiunknak van egy örök, szent magja, amire a
zavarodott elme még képes emlékezni, de a megszállott elme már elfelejtette.
A filozófia tanulmányozása szempontjából ez azt jelenti, hogy először azt kell megértenünk, amit az olyan
tanítók oktatnak, akik mint mi is, a megszállott elme korszakában élnek. Közéjük tartozik Vácsaszpati Misra,
Vigjána-bhiksu, és Harihara Áranja. Ezzel a megértéssel fogjuk kikódolni a filozófia kora (=zavart elme)
mestereinek tanításait, mint Patandzsali, Vjásza és Sankara. Miután ezt befogadtuk, megérthetjük a korábbi
tanítókat, mint Jágjavalkja, Vaszistha, és Kapila (egyhegyű elme). Ha megértjük a szívük egyszerű üzenetét,
akkor hazaértünk a felfüggesztett elméhez, ahol a valódi természetünket felismerhetjük.
Involúció vs evolúció
Azt mondhatjuk, hogy egyéni szinten a jóginak vissza kell fordítania azt a történelmi fejlődési folyamatot, amin
az emberiség keresztülment. Azt is mondhatjuk, hogy a jóginak a visszájára kell fordítania az univerzum
evolúciójának folyamatát egyéni szinten. A számkhja filozófia egy lefelé és kifelé tartó folyamatként írja le a
világ evolúcióját. Itt az evolúció a legmagasabb és legfinomabb szinttel kezdődik, a Nagy Bumm előtti szinttel
(prakriti).
A természetnek ebből az ősforrásából kialakul az intelligencia. Az intelligenciából származik az egó. Az egóból
jön a tér. A térből jön a levegő. A levegőből jön a tűz, a tűzből jön a víz, a vízből pedig a föld. Minden egyes
megnyilvánulás durvább és sűrűbb, mint az előző, finomabb szintű.
Az emberi testben ezeket a lápcsőfokokat a csakrák képviselik, a tiszta intelligencia a szahaszrára csakrára utal,
a tiszta Én, vagyis az egó az ágjá csakrára, az éter a Visuddha csakrára, a levegő az anáhata csakrára, a tűz a
Manipúra csakrára, a víz pedig a Szvádhisthána csakrára. Végül a föld elemet a legalsó csakra, a Múládhára
képviseli. Ezt az egész folyamatot evolúciónak nevezik, de igazából a tudatosság degradációjával jár együtt.
Amikor elérjük a Múládhárát, akkor a világ megnyilvánul, és az önvalóról szóló tudás elvész. Az evolúció e
folyamata lefelé és kifelé tart.
A jógikus involúció folyamata megfordítja ezt, és egy be-és-fel mozgássá változtatja. Befelé és fölfelé megyünk
a föld, víz, tűz, levegő és éter csakrákon keresztül, és utána visszaolvasztjuk az egót az intelligenciába, az
intelligenciát pedig az eredetébe, a prakritibe. Akkor a tudat és tudatosság tiszta állapotában vagyunk, amely a
szabadság és az eksztázis állapota.”
(Gouranga Prabhu oktatói jegyzetei, Gregor Mahle: Ashtanga Yoga Practice & Philosophy c. könyve alapján.)
